"Három találkozásom volt a Notre Dame-mal.
Először tizenkét esztendős koromban láttam a Mi Asszonyunk székesegyházat. Serdülőkoromban, – a mese és a valóság mezsgyéjén -, a filmben szereplő Sir Anthony Hopkins-szal, a harangokat megszólaltató púpos Quasimodóval asszociáltam az épületet, aki nemcsak a katedrálisba, hanem Esmeraldaba, a táncosnőbe is szerelmes volt. Az épület számomra a misztikum és a szerelem helyszínét jelentette. A második találkozásom egyetemista éveim kezdetén volt, amikor a közel nyolcász esztendős épületre már úgy tekintettem, mint a keresztyén egyház egyik emblematikus szimbólumára, az európai kultúra kiemelkedő jelképére.
A harmadik találkozásom a gótikus katedrálissal azt az üzenetet sugallta, hogy építésekor (1163-tól) az ország stabilitása és fellendülés időszakába érkezhetett, és a városi kultúra és művelődés eddig nem látott fejlődésnek indult. Ezt támasztja alá egy névtelen forrásmű, amely két híres zeneszerző nevét is felfedi, akik a székesegyház felépítése idején voltak kanonokok: „Leoninus volt a legjobb orgánum-szerző. Ő írta a Nagy Orgánumkönyvet a misékhez és a gyászmisékhez, hogy bővítse a szertartásokat. Ezt a könyvet használták egészen a nagy Perotinus idejéig… a harmonikus művészet leggazdagabb díszítésének felhasználásával” (Anonymus IV, In: Pelican History of Music 1. kötet London, 1982. 224.o.)
A fenti sorokat összegezve azt mondhatom: a mese és szerelem; a keresztyénség fontos istenház-szimbóluma; a stabilitás, a művelődés, a kultúra és a művészetek bölcsője vált javarészt a tűz martalékává. Ezúton szeretném kifejezni a katolikus egyház és minden keresztyén testvérem irányába együttérzésemet, abban bízva, hogy a gyász és elszakadás fájdalma után az építkezés, az összefogás és a feltámadás időszaka következik.
Tisztelettel és a feltámadás reményében,
Király Lajos,
a Szatmári Református Egyházmegye
esperese